Sosem volt igazán erőm összeszedni ezeket. Most viszont kénytelen vagyok, mert nem hagy békén.

Valahogy azóta sosem gondoltam végig egészen pontosan, hogy miért is "jó" példa a számomra nem követhető lehetőség.
A TÚLÉLÉS-tanáraim közül egyik sem fontosabb így egyik sem lényegtelenebb a másiknál, mégis minőségében más-más szeletét tanulhattam meg ennek az útnak, egyiktől s másiktól.
Ami közös mindannyiunknál, az a széthullott élet. (A test széthullása, a megváltozott csomagálás "csak" a lehetőségek viszonyában számít. Tehát önmagában a kinézet egy igazi túlélőt, azt hiszem, nem mozgat.) De amaz, mindent meghatároz. Kinek ezért, kinek azért.
Az én tanáraim egyazon, mégis más-más dologgal kényszerültek szembenézni.
1. Megbírkózik azzal, ha 28 évesen leszállva a vonatról, az "bedarálja" maga alá és levágja mindkét lábát. Annak előtte 190 centi magasan, jóképű, 27 éves ifjúként a nők kedvence... utána pedig be van zárva a hegyen álló kis házukba, hisz sem kerekesszékkel, sem két műlábbal nem tudja elhagyni azt, ha esik az eső, mondjuk.
2. Megbírkózik azzal, ha 24 évesen mindkét karját s lábfeje egy részét elveszti; s ezzel a három kislányát is, meg a feleségét, aztán a tanyáját, meg mindenét... vagyis az életét...

Ők tagadhatatlanul erősek. Olyannal szembesülnek nap mint nap, amivel a normi ember csak regényekben (korunk embere inkább filmen, netán mónikasóban) találkozhat. A megmaradás napi 24 órás küzdelem, ami jó esetben viszonylag rövid idő alatt rutinná szelídül nekik, nekünk viszont -szerencsés külső szemlélőknek, ha hajlandóak vagyunk tudomást venni a létezésükről, mert sokan elfordítják a fejüket, ha mondjuk az utcán szembetalálkoznak velük- a folyamatos harcot példázza. (...megjegyzem, az utóbbi, aki karok nélkül tanulta újra az életet, mikor az első műtéte után épp magához tért, azt kellett hallania, amint az egyik műtősfiú azt mondja: "Szegény, szerencsétlen! Jobb lett volna neki, ha meghal! Így nem lehet élni!"... Mikor ezt mesélte nekem szelíden mosolygott... én pedig értettem, mind a szelídséget, mind pedig a mosolyt...)
Ők ezért példák, valami olyasmi, hogy követendő. Persze, ezek az utak mind-mind mások, mégis az elv, az erő, a fel nem adás mindennek az alapja, az irányadó.

A harmadik a túlélés-tanáraim közül egy lány. Ő nem alkalmazkodott a megváltozott élet, test, lehetőségek diktálta követelményekhez. Csinálta, egészen addig, amíg halvány szikráját látta maga előtt a megoldásnak... aztán elfogyott az ereje, illetve átalakult ez valami olyasmivá, ami sokkal több talán az előzőnél, legalábbis egészen más minőség. Mert szerintem kitenni a pontot a mondat végére klasszisokkal nehezebb, összehasonlíthatatlanul súlyosabb, mint a napi küzdelmeket átélni.
Ő az eszmélésem elejétől társam volt az úton. Amikor a mellettem lévő ágyra került, én még a jégmezőn botorkáltam, egyetlen tiszta pillanatom sem volt. Aztán egyre több lett ezekből, és kezdtem felfogni (mert lett mivel érzékelni) a világ körülöttem lévő szeletét. Tudtam, hogy mit jelent a kötözőskocsi kerekeinek zaja a folyosón, tudtam, hogy a nagyvizit zajjal jár, és azzal, hogy aznap 3x lesz kötözés (amikor, bár nagyon finoman, de mégiscsak letépődik a kötéssel együtt a hegesedésnek indult új bőr... legalábbis így éreztem minden alkalommal), tudtam, ha jobbra nézek (fejemet nem tudtam még fordítani, de a látóterembe belefért az ablak) valószínűleg megláthatom a varjúmat a hatalmas fa ágán, tudtam, hogy néhány naponta jönnek a gyerekeim látogatóba, Apu pedig minden reggel...
Mint ahogy az is kezdett beépülni az újfent rögzülni látszó tudatomba, hogy tőlem jobbra, az ablak és én köztem, van egy ágy, amin ki tudja mióta (bár, ilyen viszonyítás nemigen jutott eszembe még akkor) lakik egy hang... Nálam Ő -miután láóterembe nem fért bele- sokáig csak mint hang létezett. Olyan hang, amitől ha én sírtam (ami mondhatni az idő többségében előfordult), szinte azonnal jött a bíztatás, s aminek gazdája, hasonlóképp biztatásként élte meg, mikor ő kezdett mély, fojtott sírásba, és én igyekeztem visszarángatni a küzdőtérre...
Aztán felültettek, feljebb emelték az ágyam fejrészét és már láthattam teljes valójában a kórtermet, benne mindent. Mind a három ágyat (és a sarokban a pótágyat), a mindig nyitott ajtót, ahonnan kiláthattam a folyosóra is kicsit, a kötözőskocsit, mely a szoba másik sarkában várta az újabb bevetést, baljóslatú nyugalommal (rajta a gézlapok és minden más... amitől még most is remegnek az ujjaim)..., és végre láthattam a szobatársamat. Szőke, huszonegynéhány éves, kedves arcú lány. Más volt így, hogy láttam is őt. Végignézhettem az addig csak a hangokból tudható napi küzdelmét a gyógytornával, a kötözéssel.. és végre úgy beszélgethettünk (már amikor éppen itthon voltak nálam...), hogy láttam a mimikáját (persze akkor annak is örültem, ha a mosoly kifejezést megtaláltam, nemhogy ilyen furmányos dolgok, mint mimika...). Aztán Ő egy hónappal előttem került át a rehabra, addigra már nálam volt a telefonom, és el is bírtam azt... számot cseréltünk, miegymás. Mikor én kerültem át oda, épp az Ő ágyát kaptam meg.
Tartottuk a kapcsolatot, de csak az éteren át, hisz egyikünk sem volt olyan állapotban, hogy látogatóba indulhattunk volna a másikhoz. Aztán eltelt majd egy év és nekem megműtötte Tanár úr a csípőmet, ez itt csak azért érdekes, mert mikor Niki ezt megtudta, hogy nem 100, hanem csak mondjuk feleannyi kilométerre vagyunk egymástól, azonnal meglátogatott a Jánosban. Ült az ágyam melett és sokáig beszélgettünk. Aztán estefelé indult egy pesti barátnőjéhez, mert már nem akart vonatozni aznap éjszaka.
Két mankóra volt szüksége a járáshoz, de járt.

Akkor láttam utoljára.

Telefonon később is beszéltünk soxor, de személyesen ezután már nem találkoztunk.
Néhány hónappal később az édesanyja hívott fel, s úgy kezdte, hogy üljek le.

Tudtam.

Aznap délelőtt úgy döntött, hogy itt, így nem csinálja tovább.

Nem tudtam elmenni a temetésére. De ha a lehetőség meg is lett volna, talán akkor sem megyek el, hisz az anyukáján kívül senkivel sem találkoztam a családjából vagy a barátai közül.

Soxor eszembe jut most is.
Értem, hogy miért adta fel.
De nem értem, hogy miért adta fel.

Az űr, ami a helyén maradt, az tanít engem arra, hogy nem adhatom fel. Ez is egy út.
De nem az enyém. Nem engedhetem meg magamnak.
Pedig elmondhatatlanul csábít a könnyebb út lehetősége.