Ma először éreztem azt határozottan, hogy kifejezetten jó ötlet volt ez a három hetes kúra.
Ez az az oldal, ahová tartozom.

Itt mindenki tisztában van azzal, hogy mekkora fegyvertény felvenni a bugyit, levenni a zoknit, senki nem röhög elhűlve azon, hogy két lábbal veszi fel valaki a nadrágot (combig felhúzás előtt kézzel hozzá sem érve), vagy éppen egy pár zokni két napra ad tiszta ruhát, hiszen összesen egy lábra kell zoknit húzni, vagy nem is kell soha ez a természetesnek tűnő darab (mert az ugye természetes, hogy az embernek van lába, van kettő lába...). És még sorolhatnám az egészek számára soha fel sem merülő, de számunkra napi rutinná váló dolgokat.
A nap időrendben (amennyire emléxem, persze:)

Szeánsz
Ma -csütörtök lévén- a gerinc volt téma, ezért Samu, a csontváz, illetve csontváz-részlet, csatlakozott a csoporthoz. Doktornő megmutatta, elmondta, hogy mi micsoda azon a környéken, hol milyen, mekkora terhelés éri a vázat, mire mikor, hogyan kell vigyázni... satöbbi...
Közös torna
Jól elment az idő, így csak kb 40 perc jutott ma erre. Tök ügyes vagyok! Még a z-fekvést is tudtam, mikor Zsuzsi kérdezte, persze nem mertem megszólalni, mert marhára nem voltam biztos benne, de kiderült, hogy annyira jó a memóriám, hogy ihaj!
Egyéni torna
Mikor a többiek szabadultak, nekem még maradnom kellett a szőnyegen, majd Zsuzsi csak az én lábaimat vette kezelésbe. Még a végére se értünk a sornak, mikor Bence már ott tapsikolt az ajtóban, mert szoros volt a mai napirend.
Masszázs
Jó ez, jó. De már a derekam kezd Bence látványától is görcsbe rándulni. (Már amennyiben az tud olyat, persze.) De összességében jó móka a masszázs. Köbö 30 percig tart, és szól a zene, kellemes meleg van, Bencével tök jól elbeszélgetünk és néhány mozdulat nemhogy nem fáj, de még jól is esik. (Ez az én alapvető, zsigeri berzenkedésem a masszázs ellen, nem pedig más miatt van, na.)
Már tök jól megy az ágyról való lekászálódásom, de azt mindig elfelejtem, hogy merre kell a fejemnek lennie és értelkemszerűen ekkor merre a lábamnak. (Nem röhögni! Ha az egyik már megvan, a másik szinte azonnal megy, csak az az első, az meglenne... de agy nélkül... bezzeg a z fekvés az megvan, ez meg...!!...ehhh:)

Aztán már végeztem is a nappal. 
Illetve felevickéltem a néha végeláthatatlannak tűnő lépcsősoron a főépülethez ebédelni. Ezután mentem Andráshoz, az ergoterápiára, hiszen ma egy előre egyeztetett program várt. (Na, jó, nem engem várt az a program én csak mint külsős kotnyeles öreg tyúk belógtam, de akkor is, na.)
Első órában részt vehettem a Dalárda foglalkozásán. András és egy fiatal nő, ki szintén ergoterapeuta tartották ezt a foglalkozást. Egy asztal körül ültünk, talán tizenketten (most számoltam utána, úgyhogy egyáltalán nem biztos, de a nagyságrend megállja a helyét), és mindenki kapott (vagyis nem mindenki, mert mint kiderült eredetileg egy tucat szövegkönyv volt, mostanra ám nyolcra apadt ez a szám) segítséget, szép összefűzött, rendezett lapok formájában. Sorban mindenki mondott egy dalt, amit aztán közösen el is énekeltek.
A sérülések széles skálája megtalálható volt ezen a palettán. Egyik végtag bénult, vagy akár kettő is, bottal, mankóval, kerekesszékkel közlekedő, vagy izomgörcstől béklyóba zárt testtel élő ember éppúgy énekelt, mint az egészek, akik szintén ott ültek körben.
Jó. Ez jó érzés.

Aztán én maradtam ott ahol voltam az asztal mellett, csak összeszedték a füzeteket és helyettük sok-sok géppapír, újságpapír és ilyen-olyan műanyag tálkák kerültek elő. Nomeg tapétaragasztó folyadék és ecsetek. Sosem csináltam még papírmasé tálkát, eleve a papírmasé, mint olyan, valami holdbéli dolognak tűnt nekem, de gyorsan megismerkedtünk. :)
Csak nem volt időm befejezni, mert már mennem kellett, hiszen jöttek értem.
Vagyis befejeztem a mai napot, de egyet még el kell mondanom: mikor ebéd után mentem az ergora, egy hang szólt utánam:

- Van már fehér zoknid?
Tudtam, hogy valószínűleg nekem szól a kérdés, de valahogy nem akaródzott elhinnem. Körülnéztem és átélhettem a dezsavű érzését.
Tavaly, talán egy hónap híján éppen egy éve, ugyanott, ugyanebben a helyzetben, valaki odakerekezett mellém, és leszólított: "Te vagy talema?"
Ugyanaz az ember volt, aki akkor is, és hasonlóan felkavaró érzést indukált bennem ez. Jó. Nagyon jó. És ezt most nem a szajkóm mondja helyettem, hanem én magam, mert ennek megállapításához nincs szükségem a hű madaram általi megerősítésre. Tavaly, ennek kapcsán írtam, hogy egy hullámmal simább a lelkem. Most pontosan ugyanezt érzem. 
Egy zárt kör tagja vagyok. Amolyan VIP kör, hiszen nem lehet akárki közöttünk, de az is igaz, hogy az alapfeltételek miatt senki sem vágyik az alanyi jogon idetartozásra. A viccek, a megértés, a keménység, ami akár a legkisebb fizikai tevékenységekhez kell... ja, egy példa: az éneklésnél, az egyik kerekesszékes férfi kezéből kiesett a szövegkönyv. Szemben ült velem, köztünk olyan féloldalasan az asztal. Láttam, hogy mi történt és tagadhatatlan, hogy kettőnk közül én vagyok a virgonc, úgyhogy már nyúltam is a mankóm után, hogy ugrok (nem röhög!!) és felveszem a földről a rakoncátlan papírköteget.
Aztán leesett.
Már nekem a tantusz.

Amit meg tudok tenni, azt megteszem. Ha nem megy, majd kérek segítséget. De csak, ha kiderült már, hogy nem megy.

Ezt én így gondolom és a tapasztalataim szerint a rokik általában így gondolkodnak. Úgyhogy behúztam fülem-farkam, és megfeszítetten drukkoltam, hogy kicsit engedetlen kezével elérje -s ne messzebbre taszigálja-, majd megfogja és felemelje a lehullott kelléket. Próbáltam mosolyt varázsolni az arcomra, mert nagy teljesítmény ez, és azért kellett próbálkoznom, mert tényleg görcsbe rándult minden izmom, hogy segítsek, de nem segíthetek...közben meg óriási elismeréssel adóztam a siker felett.
Szóval ez a nap nagyon jó volt.

Idetartozom.