Megint. Hagytam elindulni a vezérhangyát, s hogy igaz-e az alaptörténet?
Ez a lényeg?
Nem kell paralimpia, de még olimpia sem, hogy hasonló léptékű történettel találkozzunk.
Elég újratanulni ....
...
...
élni...
Sziszifusz?
Hmmmm.... nem biztos, hogy a kőnek a hegytetőn van a helye... Lehet, hogy az odaút a lényeg. (...és azt hiszem, ezt nem először írom... tudom, milyen vinni azt a nyomorult követ... és azt is tudom, hogy az én "kövem" a jelentéktelen kavicsok közé tartozik ebben a játékban, mégsem kerül soha az oromra... de viszem, mert... mert... mert vinnem kell...)

"Jó néhány évvel ezelőtt a seattle-i paralimpiai játékokon 9 atléta (mentálisan vagy fizikailag sérültek) felállt a 100 méteres futás rajtvonalához. A pisztolylövés elhangzásakor megkezdődött a verseny, melyen, bár nem mindenki a lábán futva, de mindannyian a célba törekedtek a beérkezés és a győzelem reményében.
A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton, és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi nyolc versenyző hallotta sírást, lelassított, és hátranézett. Majd mindenki megállt, és visszafordult... mindegyikük. Az egyik Down-kóros leány leült mellé, megpuszilta, és megkérdezte, hogy jobban érzi-e magát. Aztán mind a kilencen összekapaszkodtak, és együtt sétáltak be a célba. A stadionon pedig a nézők felálltak, és percekig tapsoltak. Azok, akik ott voltak, a mai napig emlegetik a történteket." /Innen: A boldogságról meg az életörömről/

El lehet ezt képzelni? El lehet hinni? El lehet fogadni, hogy nem a másik lealázása, hanem maga a teljesítmény a tét?
El lehet hinni, hogy visszafordulnak? Elképzelhető, hogy egy ilyen eset nyomot hagy mindenkiben?

Városi legenda?
Hmmm...
Volt paralimpia Seattle-ben? Volt?

Ez a lényeg?

Nekem nem.
Sokkal inkább az, hogy Niki -a TÚLÉLÉS tanáraim közül a harmadik, de talán legfontosabb- ha én sírtam, kirángatott s ha ő sírt, hagyta magát kirángatni általam a gödörből, s ezzel erősnek érezhettem magam...
Vagy az, mikor Gábor -19 évesen, összetört-összerakott testtel- hetente lejárt hozzám Pestről, hogy el tudjak menni vásárolni...
Esetleg az, hogy a rehabon, mikor szétugrott a kezemben a golyóstoll a lehetetlennek tűnő feladatot, hogy én.... én??... ÉN!!... összeszedjem egyedül a darabjait, és a szobatársaim (akik felkelni sem tudtak, nemhogy olyan varázslatokat lettek volna képesek véghezvinni, mint a járás....) bíztattak... Üdvözült, lelkes mosollyal, árgus szemmel követték minden lépésem, mozdulatom... S mikor dicsőséges tettem után -a toll rugójának visszaszerzése- bezuhantam az ágyba, görcsösen szorongatva zsákmányom, reszketve sírtam; közben ők csendben várták, hogy megnyugodjak, majd tiszta szívvel gratuláltak teljesítményemhez...
Vagy mikor minden este kellett a folyosóra állított szobabiciklin úgy csinálnom, mintha... Hisz hajtani azt nem tudtam, a szanaszét robbant csípőm miatt, de oda-vissza úgy csináltam, 'mintha' tekerném... Volt egy "kemény mag" akik minden alkalommal mellém szegődtek, s velem számolták a majdnem fordulatokat...

Átértékelődik a világ. Minden más helyre, más megvilágításba kerül. Sokkal fontosabb vinni a követ, mint megérkezni vele...


A konkrét előzmény: Műlábakkal az olimpián s ott is Zebra #8. számú kommentje.