...nem biztos, hogy érdeme szerint.
Mennyire rosszindulatúra sikeredett a cím a folytatással együtt! Pedig nem akartam ennyire fenyegető értelemben összerakni ezt, valahogy mégis így sikerült, és ha már ez jött ki kicsiny agyam helyéről, hát hagytam így. (Mert ugye, ki tudná nálam jobban, hogy véletlen, mint olyan, nem létezik!)Ha épp arra adtad fejed, hogy itt olvasgatsz és ettől most eleve igazoltnak látod eddigi gyanúd, mely szerint a sérültek csak nyűgnek vannak, akkor ismét elmondom, ez itt az én (talemáé) blogom, csakis az én kicsiny agyam gondolatai, tehát kéretik nem általánosságban levonni a konzekvenciát sem pro sem kontra a rokikra nézve. (Persze, ha volt valaha ilyen gyanúd... ha nem volt, sőt, egyenrangúnak tekintesz minket, nos, akkor tessék az előző mondatom eképp értelmezni!)
Ez a gondolatsor a Mozgássérült kempingszék apropóján kelt életre. Nem ismerem a világ más tájain életben lévő szokásokat. Nincs tapasztalatom a tőlünk nyugatabbra élők ilyetén kultúrájáról, amit szinte mindenhol hoznak példaként, csak azt tudom elmondani, hogy egy magyar roki milyen helyzetekkel találja szemben magát, és mihez, milyen segítséget kap, ha kap.
Általában kap(unk), csak talán sokkal súlyosabban esik latba mikor lealáznak valahol, vagy fölösleges plusz munkával kell megoldani valami egyébként jelentéktelen dolgot. Mert számunkra például a lépcsőmászás is megoldhatatlan lehet, és ha a roki éppen ott tart az útján (netán ez a legfelső foka a regenerálódásának, esetleg eleve ilyen adottságokkal él az első perctől), hogy nem képes erre az amúgy (az egészek számára legföljebb kis szuszogással, de) teljesíthető kihívásra, mert mondjuk ül a számára a mozgáshoz elengedhetetlen kerekesszékében, akkor kénytelen tudomásul venni, hogy ez az a hely, ahová ő nem mehet be.
Saját emlék: járókerettel egy-két lépésre már képes voltam, de lakáson kívül csak kerekesszékkel közlekedtem, sőt, még a karjaimban sem volt elegendő erő, hogy legalább a széket hajthattam volna, tehát ez még a kiszolgáltatottság tapasztalásának idején (bár már némi önállósággal) történt. Be kellet mennem az OTP-be. Duplaajtó, melynek egy szárnyán a székem nem fért be. Szóltunk a biztonsági őrnek, hogy nyissa ki a másikat, hisz én csak akkor tudok bejutni; azt a választ kaptuk, hogy sajnálja, de biztonsági okból nem nyithatja ki az ajtót, legföljebb kijön hozzám az ügyintéző... Én megtehettem, hogy a kocsiból előhalászott járókeretemmel bementem, majd visszaültem a székembe, mert gondoltam, inkább beküzdöm magam, mint a nyílt utcán intézem az ótépés dolgaimat... DE AKI NEM TUD FELÁLLNI A SZÉKÉBŐL?
Más: az ertedeti téma a citált postban a parkolóhelyek kérdése. Ott némelyik kommentben szóba kerül a sok, talán túl sok roki-hely. Egyik válaszban pedig az is benne van, hogy talán miért is tűnik ez így. Nem véletlen, hogy a sérülteknek a kijelölt helyek a bejárathoz legközelebb eső sávban vannak felfestve. Szélesebbek, mint a "normi" helyek, és jogosan közel vannak a bejárathoz. Miért is? Kiszállás az autóból, roki módra: legrosszabb esetben, mikor már vásárolni képes a roki, a kerekesszékes állapot. Egy (valószínűleg a kísérő egész) ember kiveszi a széket a kocsi csomagtartójából, felállítja, odatolja a roki ajtajához, majd belesegíti őt. Így ugye jóval szélesebb helyet foglal(nak) el, mint mikor az egész kiszáll az autóból. Én tök jól vagyok, egy mankóval járok. De ahhoz, hogy ki tudjak szállni az autóból, teljesen ki kell tárni az ajtót, jóval hosszabb ideig, mint normi-koromban tettem. És akár kerekesszékes, akár mankós, botos, vagy "csak" bicegő-sántító a sérült, valószínűleg lassabban halad, mint az egészek, ezért jogos, hogy rövidebb utat kelljen megtennie a bejáratig.
Az akadálymentesítés egy szintén ilyen téma. De már soxor írtam erről, amolyan vesszőparipám. Egyet mégis leírok most: ott. a 20. kommentben Kitalátor írja a következőt:
"Igazán
csak az lenne a meggyőző, ha a rokkantak helyére beálló vezető kapna
egy kis szurit a gerincébe, amitől egy napig nem tudna járni és maga
alá eresztene mindent. A hatalmas luxusautókra jogosulatlanul
nyomipapírt rakókat meg egy-egy hétre bénítanám így le. Utána
meggondolná..."
Miközben értem amit mond, néhány megjegyzést nem tudok visszatartani. S ezek a következők:
- Ha nekem valaki rosszat tesz, attól nekem nem lesz jobb a helyzet, ha én is hasonlóképp ártok az illetőnek. Tudom, tudom, költői túlzás volt. Igaz? De ez olyasmi, amit nem lehet -még elméletben sem- kívánni.
- Tételesen talán igaz a következő félmondat: "...nem tudna járni és maga
alá eresztene mindent." Apró, ám nem jelentéktelen megjegyzés, talán felvilágosítás: a járás képességének elvesztése, nem biztos, hogy magával hozza az egyéb testi funkciók kiesését. De ha mégis, ez a legfontosabb? Ez a legkézzelfoghatóbb árny, ami egy egésznek a poklot jelenti? Tudom, hogy lehetséges. Mert addig, amíg nem tudja a példálózó egész, hogy milyen az engesztelhetetlen kín, milyen látni a poharat a szekrényen, és tudni, hogy magam képtelen vagyok azt elérni és inni belőle (...hisz nem bírja el a karom, nem tud fogni a kezem, de ha ez menne is, nem tudom koordinálni az ilyen finom mozdulatokat...). Sőt! Klasszisokkal nagyobb gyötrelem feldolgozni azt a tényt, hogy mennyi energiát vettem el a szeretteimtől az amnézia idején: mikor a senkiföldjén bolyongtam, mert az agyam maradék 10%-a, amit az agylágyulás megkímélt, a gyerekeim és a túlélés biztos tudata mellett csak az utolsó 3 percet volt képes felidézni.
- "Nyomipapír"? No comment...
- Egy-egy hétre... aztán jön a van sapka meg nem van sapka... Igen, az általános kultúra szorul gatyábarázásra, de ezen nem segít, ha fenyegetőző vagyok.
Meggyőződésem, hogy a mikrokultúránál kell kezdeni: olyan a világ, amilyenné teszem. Ha most mégsem ezt tapasztalom, mert időnként (soxor, talán) azzal szembesülök, hogy inkább fellök, minthogy várjon plusz 20 másodpercet, akkor mosolygok, egyrészt mert a maradék agyam nem pazarolom ilyesmire, másrészt mert ilyenkor látom, hogy én meg tudok küzdeni olyan harccal, amilyennel ő még életében nem találkozott... Tehát, nagyon nem örülök, nagyon utálom a helyzetet, de én mennyivel erősebb vagyok nála... és bízom benne, hogy nem is fog, hisz azzal a hozzáállással, amivel bír, nagy eséllyel a mély önsajnálatot választaná, az pedig maga a feladás.
Szóval, amíg van kijelölt rokihely a parkolókban, s amíg 10-ből mondjuk nyolc autós úgy gondolja, hogy egész létére nem áll be oda, addig nincs nagy baj. (Én mondjuk rosszallásomnak adok hangot minden alkalommal, ha kártyátlan autóst látok ilyen helye.)
Tanulóidő? Valószínűleg.
(Most az jutott eszembe, hogy "de a tandíjat MI már megfizettük"... de most is megkaphatom, hogy így pláne ingyenélő nyugdíjas vagyok... Hát, igen... aki megteheti, ugye...)
