A szajkóm manapság csak azt hajtogatja, hogy "Bakker! Mennyire elfáradtam!"
Unalmas?
Hát, nem egy okos jószág ez a madár.
Most sincs máshogy, mint tegnap volt. Alig állok a lábamon. (Illetve, na, ülök a széken... vagy mi van...) De ebben most nemcsak a rehab a ludas. Ó, nem. Jócskán hálás lehetek most ezért egy kulcsnak, egy nyugodalmas vásárlásnak, egy jéghideg alagsornak, de csak sorjában.
- Korán indultunk, mert Emmának 8-ra a főépületben kellett lennie limfo-nemtommilyen kezelés miatt (bocsi, na, nem emléxem pontosan...), de rendes, figyelmes, lelkiismeretes barátnőhöz illőn előbb elfuvarászott engem a nappali kórházig, ahol az elsők között kezdhettem így a napot.
- Átöltöztem s mentem a reggeli szokásos összeröffenés termébe, szereztem magamnak teát (meg Emmának is), Babi segített az asztalhoz juttatni a poharakat. Ma Bence tartott kiselőadást a rekreációról. Arról, hogy a rokkantaknak különösen, de mindenkinek szüksége van erre, mind lekileg, mind testileg.
- Kartorna a tornateremben. Most én kerültem az oszlop mellé, azt kerülgettem kicsit (de csak kicsit) kalimpálás közben.
- Kicsinyke kávézást követően csoportos torna jött, amit ismét a szőnyegen végeztem, a le- és fölköltözés már nem okoz gondot (a látszat lehet, sőt biztos, hogy elszomorító... vagy vicces, szabadon lehet választani...), ám a derakam, csípőm éjszakai jelentezését nem feladva szólt most is, hogy nem addig a...!!! Tehát, Zsuzsitól kaptam egy széket a lábszáram alá, így Z fekvésben tornásztam, onnantól abszolút fájdalommentesen. (Azért kicsit kikaptam, hisz Zsuzsi megkérdezte, hogy ugyan minek van a fejemen az a nyílás, és miért is nem haszálom, ha már ott van, miért neki kell kitalálnia, mit szeretnék. Mondtam, hogy gyáva vagyok. Hmmm... nem hiszem, hogy elhitte volna. Nem értem!)
- Aztán megkaptam a ritexet, amivel nyertem megint a szokásos 30 percem, s ezzel a mai nap véget is ért.
- Doktornő még beinvitált Emmát és engem a szobájába. Annak rendje s módja szerint be is ijedtünk, mintha raportra kellene mennünk... De csak azért hívott be minket, hogy nekem elmondja: felírja a TENS gépet, de csak hétföre lesz olyan masina a boltban amilyen spec nekem kell, Emmának pedig azt, hogy a Simcumar (nem tudom a pontos nevét, bocsi, majd javítom) adagját nemhogy csökkenteni lehetne, de még tovább kell emelni, mert olyan lett a vérképében az egyik érték; meg a limfoizémizét is megbeszélték.
Sietnünk is kellett, hisz Emmának a keszi közjegyzői hivatalba kellett mennie, valami papírkát aláírni. Míg ő benn volt én a kocsiban maradtam, és a Danubiust hallgattam. Nos, előbányásztam a kesztyűmet egy idő után, mert kis híján megfagytam, de aztán jött Emma és indultunk.
Már elég késő volt, már ahhoz képest ahogy eredetileg terveztük, de még mennünk kellett vásárolni, tehát irány a diósdi Spar. Ahogy beálltunk az alagsorban a roki parkolóba, éppen mindketten telefonáltunk, de ügyesen kikászálódtunk az autóból, szereztünk bevásárlókocsit és mentünk a lifttel vásárolni.
Kemény, emberpróbáló munka árán sikerült totál telepakolni azt, majd fizettünk és irány a parkoló, s gondoltuk, megyünk haza.
Hja.
Emma keresi a kulcsot.
Táskája (ami egyébként borzalom, hogy nem az én táskám...) lassan ízekre szedve, fenekestül kifordítva, zsebek milliméterenként átnézve... Majd könnyes szemmel mondja nekem: "Onnan belátsz a kocsiba?"
Igen, beláttam.
Ott volt.
Néhány telefon, nekem ötletem persze csak a potenciális pótkulcs volt, de mint kiderült, az sajnos nincs. Kis idő múlva Emma elérte a barátnőjét, aki aztán elküldte Battáról hozzánk az autószerelő barátját, hogy "kiszabadítson" minket szorult helyzetünkből.
Tehát nyertünk egy órát... Mennyire örültünk ennek!
Egy kávé, némi péksüti és megtépázott idegeink végre ismét csak a megszokott hullámokat mutatták. (De a lelkem azóta sem hagy békén, hisz eleve a bevásárlás miattam volt, mert én máshogy nemigen tudom megoldani, ráadásul Emma már nem egyszer mondta, hogy mielőtt kiszállok az autóból, nézzem meg, hogy kivette-e a kulcsot, nehogy benn felejtse, mert ennek árnya kísérti őt folyton. Na, ehhez képest, naná... Tehát, eleve miattam mentünk oda, és miattam maradt az a nyomrult kulcs a kocsiban.)
Megjött a megmentőnk, hozott magával egy segítőt is, s ketten nem egészen 5 perc alatt megszerezték a kulcsot.
Lehet, hoy ettől, lehet, hogy mástól, de megint azt érzem, hogy lefordulok a székről. És Dittének is kéne írnom, és Mónak is, meg még egy csomó mindenkinek...
Talán holnap. KI kell aludnom magam.
2008.01.17. 21:53
Szólj hozzá!
Címkék: talema rokiság nappali kórház
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://relax.blog.hu/api/trackback/id/tr111599891
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.