Csak néhány gondolat. Ezek alapján is besorolható vagyok...
Ma azon töprengtem, miért van az, hogy a sérült embert az egészek gyakorlatilag értelmi fogyatékosnak is tartják.
Nyilván nem minden egészséges, és nem minden rokkantat, nekem mégis ez amolyan súlyozott átlagként csapódott le.
Ez olyasmi, mint a nagyothallónak azonnal egyszerű kifejezésekkel, leereszkedő hangsúllyal, lassan kezdünk kommunikációba. Miért is? Mert ha siket, akkor nyilván baj van vele; és ha baj van vele, akkor nyilván kevésbé értelmes is, mint mi...
Nos, gondolom, valami ilyesmi lehet az oka annak, mikor az egész egy kerekesszékessel beszélget. Illetve, tapasztalataim szerint ha ilyen előfordul, hogy egy székhez kötött ember mondjuk vásárol, az eladó kivétel nélkül mindig a szék mögött álló egésszel társalog, akkor is, ha a kérdést én tettem fel, egyenesen neki, igaz, hogy szemmagasság alól, a székből...

De az ilyen szituáció egy idő után inkább megmosolyogtat, mint megráz, bár tény, hogy ehhez meg kell tapasztalni sok hasonlót.

Én egy mankóval járok, lassan és nem sokat, de messziről lerí rólam, hogy sérült vagyok. Már nem most kezdtem ezt a játékot, és jó eséllyel meg tudom különböztetni a leereszkedően-segítő, mérges-fontos vagy kioktató-bántó embert a  megbízható, szívesen, önzetlenül segítséget nyújtó akár ismeretlentől. Vegyes.
Mint mindenben, ebben is nagyon sokszínű a paletta.
Mindenképpen a mi feladatunk megvívnunk a harcot, elsősorban a közvetlen környezetünkben, hogy a testünk átrendeződésétől, fizikai lehetőségeink megváltozásától nem lettünk kevésbé döntésképes emberek.
Az első időkben, a kórházban töltött első 7 hónap vége felé a rehabon, beszélgettünk egyik szobatársammal. Arról, hogy miképpen fogok boldogulni egymagam a gyerekeimmel. Úgy, hogy még akkor az is hihetetlen volt, hogy mondjuk kerekesszékkel tudok majd közlekedni, hisz a szétrobbant csípőm miatt ülni nemigen tudtam. (A járást tanultam, de utópiának tűnt a méternyi távolság megtétele is, nemhogy olyan elképzelhetetlen távolság, mint a fürdőszoba megközelítése, pláne nem beszélve a WC használatáról...) Ági azt hozta fel példának, hogy tud olyan embert, aki éppcsak a fejét tudja mozgatni és beszélni képes, s így neveli két gyerekét.
Egyszerre jeges rémület és valami magasztosan biztos küldetéstudat vett erőt rajtam.
Így is lehet? Megoldható ez? Mennyivel jobb állapotban vagyok már most -gondoltam akkor... Nincs veszve a dolog...
Sok harcot meg kellett és kell is vívnom. A legtöbb nem tart tovább néhány pillanatnál, legfeljebb percnél, de akad egy-kettő, többnyire a szorosabb ismerősökkel, rokonokkal, ami már-már igazi összecsapásokat jelent. De jó esetben nem fajul a dolog állóháborúvá.

Te hogy sorolod be a sérülteket? A mankó, a kerekesszék is olyan, mint mondjuk a szőkeség?

...................................

1. | 2007-03-14 10:14:39

geminie

2007-03-14 10:14:39

Szia!

Pár napja akadtam rá a blogjaidra. Azóta végig olvastam a Füzet-eket, innen és a RSJ-ből (még) csak szemezgettem. Nem vagyok az a kommentelgetős fajta. Mi mást írhatnék, mint, hogy sajnálom (sejtem mennyire kérsz a sajnálatomból), hogy együttérzek (lmf), és hogy csodállak, erődért, kitartásodért (gondolom, ezt sem először látod).
Most is csak azért ragadtam billentyűzetet, mert konkrétan érdekel a bejegyzésed.
Igyekszem röviden leírni az én esetem, ugyanis ennek köszönhető, hogy én megragadtam valami határmezsgyén a "rokik és az egészek" között. (Ugye nem bánod, ha a te kifejezéseddel élek?)
Szívbetegen születtem, 3 évesen műtöttek. Valamiért érzékeny volt a bőröm és begyulladt a műtéti heg, ráadásul újra fel is kellett nyitni, ami után újra begyulladt, ezért eléggé csúnya hegem van, a nyakamtól a hasam közepéig. Mivel betegségem alatt nem figyeltek rám kellőképpen, az injekcióktól begyulladt a bal combizmom, és letapadt a csontra. Mivel enyhe csípőficammal születtem (hiába na, félkész termékként jöttem világra), egy hámot kellett hordanom, amit a fent említett események után édesanyám nem tudott rámadni. Erre az "orvos" (és mészáros) eltörte a lábam, hogy hajlik az! Egy szó, mint száz (megígértem, hogy rövid leszek), a lábamat is meg kellett műteni, sebgyulladás, stb, soha nem jött teljesen rendbe. (Bár azt mondták járni se nagyon fogok tudni, szaladni is tudok, de legyen ez az én örömöm:) )
Hosszú bevezető után jöjjön a lényeg. Úgy, ahogy teljes életet élek. Tudok dolgozni, van két egészséges, gyönyörű gyermekem. Viszont nap, mint nap találkozok a te általad is biztosan ismert elszörnyedő pillantásokkal, félrenézésekkel, összesúgásokkal, ha valaki(k) meglátja a hegeim. A lábam miatt egész iskolás korom alatt "szívtam", ugyanis felmentést nem kaptam, legfeljebb részlegesen, de tesnevelés órán teljesíteni kb ovis szinten tudtam.
Mondjuk szőkének (hülyének) soha nem néztek emiatt, ezért eszembe se jut összehasonlítani az esetemet a tiéddel, vagy a k.székesekével. De sok hasonló harcot nekem is meg kellett vívnom. Így 30 évesen már tudom, hogy az életem sosem lesz olyan könnyű, mint akinek megadatott a teljes egészség. (Most az jutott eszembe, mennyivel nehezebb lehet annak, aki nem így nő fel, hanem időközben elveszti azt.:( ) Azonban sosem lesz olyan nehéz, mint akinek mindennap azt is bizonyítani kell, hogy szellemileg egészséges.
És végül, hogy kérdésedre válaszoljak: a fentiekből tán kiderül, nekem sosem jutna eszembe, hogy valaki, aki testileg sérült, szellemileg is az, még az sem, hogy kevesebb lenne nálam, vagy akárkinél, bármilyen szempontból.
Ha hiszed, ha nem, én úgy gondolom, te szerencsés vagy. Ebben hasonlítunk. A túlélő fajtához tartozunk. Az erő veled van :)) Nem emlékszem, túl kicsi voltam, de biztosan jártam odaát. De nem akartam még menni. Azt mondták csoda, hogy élek. Ezt mondták neked is. De én tudom, valószínű te is tudod. Nem csoda. Hanem a túlélés képessége. A legtöbb ember a felénél feladta volna.
Kívánok neked minden jót, amit csak lehet.
geminie