Ma megint egy fokkal feljebb vagyok.
Köszönöm.

Annyira visszás ez a dolog. Az, hogy én emésztem a mai este történését, és ebből azt hozom ki, hogy na, megint eggyel magasabban vagyok, abban bennerejlik a keserűség is. Mégpedig azért, mert ma valaki hozzám fordult kétségbeesésében.
Felhívott. Azt mondta, annyira fáradt, hogy nem tud felkelni az ágyból. Én pedig ezt gond nélkül el is hiszem neki.
Egyszerűen azért, mert az a pálya ahol mi (én már jóideje, ő csak néhány hónapja) játszunk, bizony ilyen terep. Ahol gyakorta előfordul, hogy a másoknak feladatszámba sem vehető megmozdulások, nekünk megoldhatatlan kihívásokként jelennek meg.
És ilyenkor ki más érthetne meg minket a legjobban, mint egy hasonló utat megjárt, vagy épp járó társunk.

Nem tanácsokat akarok osztogatni, inkább csak kotnyeles vagyok és igyexem összeszedni egy kupacba az ezen a téren összegyűlt tapasztalataim. Nem másnak, elsősorban magamnak teszem ezt, hogy a fejemben lévő légüres térben ne kapjanak gellert a befejezetlen mondatok: így leírva, többé-kevésbé összeszedve már békén hagynak.

Kicsit konkrétabban: mit is jelent az elején említett "történés"? Nos, nem is volt igazán az. Hisz csak egy telefonbeszélgetés volt, néhány perc, mindössze. Mégis nagyon felkavart.
Segítségért fordult hozzám, aki hívott és én csak dumálni tudtam. Elmondtam neki amit gondolok arról az ólmos fáradtságról, ami miatt hívott... amit igazán inkább valami béklyóként írnék le, mert nem hétköznapi punnyadós dolog, hanem kőkemény, kíméletlenül megálljt parancsoló, engesztelhetetlen súlyos szörny.
Mikor ha van annyi erőd, hogy kinyisd a szemed, akkor sem látsz, hisz a megállíthatatlanul ömlő könnyek eltakarják a világot...

És hogy miért érzem most azt, hogy felléptem egyet megint?
Egyszerű... mert én már hálával, nyugodt szívvel tudok gondolni azokra, akiket én felhívtam, mikor ugyanezt éreztem... és főleg azért, mert úgy hiszem, van bennem már annyi erő, amiből most már tudok adni akkor, ha engem hív fel egy túlélő ha azt érzi, hogy kapaszkodóra van szüksége.

Az enyémek:

Farkas Gábor
Kétlábamputált túlélő. Okos, jókedvű, erős.
A vonat sem vette el az életkedvét.

Deák Ferenc
Kétkaramputált túlélő. Széthullott a teste is és az élete is.
Vidám és kereklelkű.

Nagy Niki
Ez az út is előttünk áll. Zsolti is ezt választotta. Szeretlek Zsolti!
De előttünk nem nyitott. Soha nem hajthatjuk le a fejünket, mert többé nem emelnénk fel.


Most engem hívtak fel. És ahelyett, hogy mentem volna segíteni; becsuktam volna csendesen a szobája ajtaját s hagytam volna, hogy nyugodtan elaludjon, hisz biztos lehetett volna benne, hogy a gyerekei estéje majdhogynem rendben zajlik (esküszöm, megtettem volna ami telik tőlem); ehelyett csak azt tudtam hajtogatni, hogy "Igen, ez is része az utunknak, de hidd el, majd elmúlik! Túl leszel rajta!"

Utálom ezt az egészet.
Köszönöm, hogy felvehettem a telefont.
Utálom, hogy Ő olyan állapotban van, hogy azt reméli, tőlem kaphat némi energiát.
Köszönöm, hogy én (már) olyan állapotban vagyok, hogy azt hihetem, tudok adni az energiáimból.

Holnap ellenőrzöm, hogy szófogadó-e és azon nyomban alvásra adta a fejét...


1. | 2007-02-03 15:47:05

Emma

2007-02-03 15:47:05

Nem, nem aludtam el, hanem fürdettem, mosogattam, meséltem, fektettem... Nem hajtottam le a fejem, hanem erőt vettem magamon és biztattam magam, hogy de igen is fel tudok kelni, mert fel kell kelni. DE köszönöm hogy felhívhattalak! Eröt adott, mégha Te nem is érezted úgy, hogy tudtál segíteni .Máskor is hívni foglak!